Imádok Pesten közlekedni. Tényleg. Autósok vidáman üvöltenek velem amiért én pofátlan előttük merek átmenni a zebrán. Villamos- , busz- és egyéb vezetők csukják be pont az orrom előtt az ajtót. "Barátságos" emberek a járatokon... Na de ezt mind megszoktam. Most elmondom azt, hogy miért is késtem le a vonatomat:

Elindultam 16:30-kor. Számítottam rá, hogy tovább fog tartani az út, mint egyébként, mivel ilyenkor van a csúcs is a Vágány utcánál, meg ugye 14.-e. De úgy számoltam, hogy bőven lesz időm elérni a 18:00-ás gyorsvonatot a Déli-ben. Körülbelül 16:35-kor fel is szálltam a jó öreg gyors 20-asra. Eddig jó-gondoltam. Aztán kezdtem gyanakodni, amikor a Róbert Károly körútnál nem tudtunk leállni a megállóba. Szépen lassan araszolgattunk tovább, de mire a Hősök teréhez értünk, kezdett bennem realizálódni, hogy bizony én nem fogom elérni a vonatomat. A vége az lett, hogy a Keleti pályaudvarhoz értünk 17:58-ra ha jól emlékszem...
Örültem neki gondolhatjátok. Szerencse, hogy kaptam még helyjegyet a 19:15-ös IC-re. Az meg késett. Na azon már meg se lepődtem.

Utólag gondolkodtam rajta, hogy vajon miért késett ennyit az a fránya busz, és két ok jutott eszembe.
Az első az a szokásos csúcsforgalom volt. De ez önmagában nem lett volna elég, máskor csúcsban is kiérek a Keletiig max. 30 perc alatt.
A második az volt, hogy az emberek menekülnek. Talán ez erős szó, de akkor is elhagyják a várost. Egyrészt a hosszú hétvége miatt. Másrészt a 15.-ei események miatt. Fél mindenki (na jó, nem mindenki, az átlagemberek).

UI: a másik bejegyzés pont 15-ével lett volna kapcsolatos, de most már hagyom a francba, inkább majd holnap valami összefoglaló-szerűséget hozok össze.